Lady Violet erdeje

*A rekkenő nyári hőségek arany barnára égetett fűszálait rezegteti a hűvös őszi szél, felkavarva a sárgás, halott leveleket, ősi melódiát játszva a még lombkoronával rendelkező fák ágai között.
A kis tisztást inkább csak megvilágítják a napsugarak, mintsem felmelegítenék a hideg levegőt, mégis levetett, s a földre hajított sötét pulóver puhaságába fészkelte be magát egy karcsú sziámi macska, fekete foltos farkával idegesen csapkodva a levegőben. A fülei megremegnek, mintha képes lenne hallani a mágia visszhangjait, vagy ősi szertartások máig a tér-időben visszhangozó taktusait. Pedig csupán a tőle alig pár lépésre mozgó, szinte táncoló alakot figyeli, kinek lilásfeketés tincsei már-már párviadalt harcolnak az erősödő légmozgással, miközben a csupasz fehér bőrön már vékony izzadtság réteg csillan. A fehér trikó, amit még négykor kapott magára s a pulcsi alá, nedvesen tapad a testéhez, a vastag farmer anyaga is szorosabban simul a combjaihoz, mint mikor felvette.
Meztelen talpain apróbb, elkenődött vérfoltok, éles kövekkel, hegyes ágakkal való találkozásoknak helyei, de a fiatal arcon nyoma sincs a fájdalomnak, vagy a fáradtságnak.
Nashua Lloyd pihenni jött ide… S számára, úgy, mint sokaknak, akik azt a belső hangot követik, mint ő, ez egyet jelent egy kimerítőbb edzéssel. Mikor a tagjai elzsibbadnak már a megerőltetéstől, s az agya is eltompul annyira, hogy ne hallja már a közelében lévő emberek gondolatait… Mikor csak lebeg, s sodródik, mint régebben, bízva a Sorsban, s a szerencséjében…
De ez még messze van. Minden érzékszerve pattanásig megfeszül, még a távolban az egyik levélről lehulló harmatcseppek ütemes dobolását is tisztán hallja, s ez az ütem kezd egybeesni a szívdobogásával, míg végül…
… olyan gyorsan mozdul meg, hogy az talán egy laikusnak lehetetlennek tűnne, pedig ez a fiatal vadász számára még csak a bemelegítés…
Láthatatlan ütések ellen hajol el, s mintha ezernyi ellenséggel küzdene egyszerre. A támadásai, védekezései annyira kiszámítottak, pontosak, hogy szinte látni lehetne a láthatatlant, azokat a rémképeket, amik elől idemenekült, amik ellen itt és így próbálja meg felvenni a harcot.
Lemészárolt lyconok szellemei, a bűntudata láncai… gyermeksikolyok, a vér forró bűze… Ha elfeledkezhetne róluk…
De erre pont ugyanannyira képtelen, mint figyelmen kívül hagyni a pulcsiján kucorgó kölyökmacskát, vagy a mellette heverő hideg, fém pisztoly fényes csövét…*
~Vannak, akik sosem szabadulhatnak meg a háborútól…~

*Először mintha csupán Xian érezné meg a boszorkány jelenlétét. Felpúposítja a hátát, elővillantja tűhegyes fogait, s haragos sziszegő hangot ad ki. A karmai csak azért nem bújnak elő, mert túlságosan kényelmesen érzi magát a gyapjúpulóver közé csavarodva, s nem akar változtatni a helyzetén. Taszítja a boszorkány varázsereje, ami elég fura viselkedés egy állattól… De őt, pont úgy, mint Ká-t, varázslattal kínozták meg felelőtlen ember gyerekek… s ezt sosem fogja tudni elfelejteni…
Nashua viszont rendíthetetlenül folytatja a gyakorlatot, a megnyugtató mozdulatsorokat. Még csak közelebb sem oldalazik a fegyveréhez, s nem keres menedéket sem…
Ő sértette meg a határokat, tudta jól, hogy mik lesznek a következmények.*
~A hátam mögött van…~
*Jól emlékszik a kezdeti tanításokra, az első leckékre… Ne engedd az ellenséged magad mögé! De ő ezt már túl sokszor szegte meg ahhoz, hogy most komolyan vegye.
Volt, hogy önhibájából, volt, egyszer régen, hogy szerelemből, cselből, álcából… Most csupán csak megszokásból sodródik együtt a gyakorlattal, a gondolatai a boszorkányéival, de nem fordul meg, hogy a kék szempárba nézhessen.
Hosszú öt perc telik el, aközött, hogy Amy ajkai megformálják a nevét, s, hogy a karcsú test befejezi a táncát.
Zihálva áll, végtagjai az utolsó mozdulat után elernyednek, rácsusszannak a kezei a derekára. De nem várja meg, míg levegőhöz jut, végre az ő hangja is betölti a tisztást.*
- Lee… Mond, hogy nem valami szent napotokon használtam az erdőt. - *szája sarka felfelé görbül, de ezt a másik még nem láthatja. Lassan megfordul, de úgy, hogy minden mozdulata tisztán kivehető legyen onnan is, ahol a boszorkány áll. Közben Xian ismét a számára idegen nőre fúj, majd két ugrással gazdája lábaihoz pattan.*
- Az már igazán sok lenne mára… - *közben az ujjai elkezdik befonni a sötét tincseket, a csupasz kar lúdbőrözik mind az erős mágikus kisugárzás, mind az őszies idő miatt.
A sötét lélektükrökből semmi nem olvasható ki, bár a nő kész arra, hogy bármelyik érzékszerve egyetlen jelére elugorjon onnan, Xian-nal a karjaiban. A fegyvereit nem bánná itt hagyni, de a macska jelenlétét már megszokta…*
- Beszélni jöttél, gyakorolni, vagy elmélkedni?

*A távolból paripa nyerítése hallható, majd paták halk koppanása az őszi erdő színes, avarral borított aljzatán. Bár még csak most kezdődött az ősz, s a városban még nem is annyira érezhető az új évszak beköszönte, az erdőben már valamennyi fa elkezdte hullajtani a leveleit, amik zöldes-sárgás-barnás színekben pompáznak, hol a földön, hol örvénylően haladva a levegőben ,a szél szárnyain. A paták zaja egyre közeledik, lovasával együtt. Ian O'danell épp a mai napot választotta a lovaglásra, s Lady Violette erdejének feltérképezésére. Olyan, mint egy árny, csak vágtat gyönyörű, éjfekete lovával az erdő ösvényein. Egyenesen üli meg lovát, s látszik rajta, hogy igazi nemesi vér csordogál ereiben. Sötétbarna lovaglónadrágot, fehér inget és barna bársonymellényt visel, lábát fekete bőrcsizma fedi. Az ing szára kissé fel van tűrve mindkén alkarján, hogy szabadabban kezelhesse a kantárszárat. Haja szőkésbarna, s az erdő fái között beszűrődő nap sugarai megcsillannak haján. Van valami a levegőben, ami mégis felborzolja a kedélyállapotát. Érzi, hogy tőle nem is olyan messze valami emberfeletti erő rondít bele a természet erejébe. Lelassítja a lovát, majd meg is áll vele.*
- Cscst..-*paskolja peg a ló oldalát, s egy pillanatig csak vár és figyel. Fülel, s hallgatja az erdő neszét, mozzanatait. Az erdő bal részéről apró ágak reccsenésére lesz figyelmes, s egy érdekes érzés fogja el. Most már biztos abban, hogy ott van vagy vannak azok a lények, akik miatt megváltozott az ő élete, s amiért annyi áldozatot hozott. Sarkával finoman megérinti lova oldalát, s Othello el is indul az adott irányba. Igen, Ian ezt a nevet adta lovának, hogy miért, erre mindig csak azt felelte: miért ne... A ló utasával együtt lassan lépked az avarban , már nincs oly nagy hangja, mint mikor vágtatott, de ha azok a lények tanyáznak az erdő azon pontján , akikre Ian gondolt, akkor ők már valószínűleg rég megérezték a férfi érkezését. Ahogy haladnak lassan előre, Ian jobb kezével lassan benyúl a nyeregtáskájába, s egy revolvert vesz elő, amely megvan töltve ezüstgolyókkal. A fegyvert finoman a lovaglónadrágjába csúsztatja a dereka mögé, mellénye takarásába, hogy ha esetleg szüksége lenne a védelemre , gyorsan elő tudja kapni azt. Fel van készülve a harcra, de arra is ügyel, hogy ha nem szükséges, akkor ne fedje fel valódi kilétét. Ian még csak pár hónapja él a városban, s idáig csak szemlélődött, így nem valószínű, hogy tudják róla, ő maga is vadász. Ahogy kiér a sűrű bokrok takarásából, két fiatal nőt pillant meg. Az egyik olyan , mint egy vöröshajú démon, talpig feketében. Ian érzi a nő körüli energiákat, s legszívesebben lecsapna rá, de most még nem, még tapasztalatokat kell gyűjtenie és ismerettséget. A másik nő sötét hajú, s érdekes mozdulatokat hajt végre, melyekből néhány Ian számára is ismerős.*
~Hm, szóval egy boszorkány és egy vadász..~
*Mindez csak pár pillanat alatt zajlódik le, s mielőtt még a hölgyek reagálnának, megszólal, s talán bele is rondít egy éppen kezdődő társalgás vagy harc kezdetébe.*
- Elnézésüket. Kissé eltévedtem, megmondanák, merre vezet az út vissza a városba?..-* Ian természetesen tudja, hogy merre kellene mennie, de úgy érzi, hogy talán a vadásznőnek szüksége lesz a segítségére, s nem akarja itthagyni, egy sötét, középkorok bűneivel szenvedő bestiával....*