Név: Chishalith Aviel
Kor: 16
Születési dátum, és hely:
-1991. 09. 13, sajnos már nem tudom hol, nevelőszüleim egy erdőben találtak rám
Melyik csoportba szeretnél bekerülni és miért? :
-Boszorkányok közé, hisz régóta együtt élek a mágiával
Jellemed:
-Sosem voltam igazán szófogadó, sőt, kifejezetten öntörvényűen gondolkozok, cselekszem. Mint vad, kiszámíthatatlan, lázadó. Ha egy barátom bajban volt, mindig tudhatta, hogy rám számíthat, de az ellenfeleknek, a bosszantóanak, az emberi butaság alanyainak sosem könyörültem. Kölyökkoromban nem számíthattam a szüleimre, hisz meghaltak, nevelő szüleim pedig, mivel féltek a mágiától, ezt megvetéssel, gúnnyal palástolták, hamarosan az utcán kellett túlélnem. Talán ezért is lettem ilyen. Kicsit kesernyés gúnnyal, cinizmussal, néha igaz vidámsággal szemlélem az életet: hiszen senki sem szolgának, vagy úrnak született a földre.
Foglalkozásod:
-Igazából nincsen, városról városra járok, mindenhol rövid ideig maradva, hiszen a „furcsaságom” észreveszik… De addig is gitárral, gyógyító, boldogító énekkel, dallamokkal segítek azokon, akiknek szüksége van rá.
Előtörténeted:
*Szemeit becsukva keresi első emlékeit*
-Honnét kezdjem… Talán az első fontosabb esemény az volt, amit a nevelőszüleim meséltek kiskoromban… Hogy egy tóparton találtak meg, átfagytottnak tűntem, de nem sírtam, halott anyám mellettem feküdt, lassan kihűlő testének melegét még megosztva velem. Később tudtam csak meg, hogy szívében ezüst penge volt, s hogy én csak azért élek még, mert halottnak hittek. Később nevelőszüleim gondoskodtak rólam, szeretetet kapva, de nem kaptam érte semmit sem: hiszen ők akkor már régen gyanakodtak arra, hogy anyámat nem balesetből szúrták szíven. Tizenkét évesen jöttem el otthonról, bár ez senkinek nem hozott nagy változást, hisz addig is szinte az utcákon éltem, nevelőim mégis utánam eresztették a falut, hogy megtaláljanak. Akkor sikerült nekik, hiszen élelem nélkül, átgondolatlanul szöktem. Egy ideig békében élhettem, tervezgettem. Az újabb szökést. Amikor legközelebb parázs vita tört ki, táskám már felszerelve várt az ajtó mellett, s nem találtak meg. Néha láthatok egy egy plakátot, köröznek még négy év után is. Ilyenkor fanyar mosollyal elsétálok mellettük, körömmel megkapargatva arcom, s az a vadászok képére cserélődik. Szökésem utáni tavaszon az erdőben járva egy öregasszony talált meg, s bár véletlennek tűnhet, mégsem volt az. Elmondása szerint anyám egy régi barátnője, ismerőse, s ő világosított fel családom történetéről. Aviel. Egy ősi, XIII. századi magyar eredetű boszorkány család, akik az üldözés miatt kényszerültek ezt a nevet felvenni, otthagyván ősi Corvusok sírját, büszkeségét, s angliába menekültek. A XIV. században felvették a új nevüket, s azóta félt, tisztelt, vagy éppen szeretett családfők igazsággal és békében viselték a család, a vér gondját. Azt is mondta, én vagyok az utolsó leszármazott, bár még élhetnek a magyarországon élő rokonaim. Akár erdélyben is lehetnek, bár az nem valószínű. A néne megtanította kezelni az indulataimat, érzéseimet, a föld, tűz, víz, s a levegő szellemeit megidézni, gyógyfüek kezelésére, pusztító, s gyógyító mágiára egyaránt. Tizenöt éves koromra tisztában voltam kötelességeimmel, a mágiával. Azzal, hogy a hatalom nem csak játék, felelősség is. Ekkor elindított utamra, mondván járjam a városokat, szerezzek tapasztalatot, s mindig meg fognak találni azok, akiknek szüksége van rám. Igaza volt, az első városban, ahol megszálltam, megszólított egy sárgászöld szemű csuklyás lány, és gitárt tett a kezembe. Azt mondta, csak akarnom kell, éreznem a dallamot, ésvalóra válik. Azt mondta, gyógyíthatok vele, majd ő is utamra bocsátott. Aznap éjjel kiültem a fogadó ablakába, és érzéseket idéztem fel: megszólaltak a gitáron. Szomorúság, csalódottság, remény volt bennem, s az utcáról összegyűltek az emberek: ki könnyezve, ki magát erősnek mutatván, mind némán. Ezt látva felvidultam: csakugyan? Ekkora hatalom a zene, és Desiryn anyó nem említette? Hogy ezzel életet is lehetne adni? S a hangok is szebbek lettek, vigasztalóak, majd táncra hívták az embereket. Reggel a fogadós kért, hogy maradjak, de kiadták az utasítást: járjam a városokat, találjak rá a hozzám hasonlóakra, hogy ne féljek: tudni fogom ha megérkeztem.
*Fejében lejátszódik az éjjel emléke, s az is, amikor belépett Salem kapuján*
Egy ideig kószáltam, de ez a város… hiába rettegik a varázstudók, én tudtam hogy megérkeztem. Tudtam, hogy itt tanyázik a legtöbb vadász, hogy itt kell maradnom. Hogy az itteni boszorkányok befogadnak, s tanítanak akár, hisz nem lehet, hogy mindent tudok. Nem is akarok mindent tudni, csak ami a túléléshez, a győzelemhez kell. Aztán megláttam az épületet. Hihetetlen volt. Halandó szemével talán nem is látszik, hogy varázs szövi át meg át. Kopogtam volna az ajtón: de az magától feltárult, s az épület mutatta az irányt. Egy nagy ajtó előtt áltam ismét, s feltárult az is. A szobában egy boszorkány ült, arcán a nyugodt tudással. Tisztelettudóan fejet hajtottam, s halkan szóltam hozzá, hiszen biztos voltam benne, hogy hallja.
-Elnézést, hogy csak így idejöttem. Hosszú útról jövök, s az iskolát meglátva elcsábultam. Szeretnék itt tanulni.
Külsőd jellemzése:
Magasság: 187 cm
Súly: Alkatra vékony, bár a legtöbb férfi megfordul utána
Szemszín: Fekete, belülről furcsa tűz ég benne
Hajszín: Jégezüst
Bőrszín: Fehér, Holdfény érzést kelt
Jellemezd karaktered külsejét pár mondatban: Szinte mindig feketében, bakancsban, fűzőben, rövid szoknyában, harisnyában, fekete bőr köpenyben jár. Kedves gitárja mindig a vállán lóg, nyakában ezüst pille lóg, fonott fekete bőr láncról. Energikus, macskaszerűen gyors mozgással közlekedik, mozgása mégsem kelti sietség érzését. Hátközépig érő fehér haját kibontva, kócosan viseli, hiheténk, hogy nem ismeri a fésűt, pedig ha ismernénk, tudnánk, mennyit szenved, mire összekócolja. Körmeit jobb kezén hosszúra növeszti, bal kezén azonban tövig nyesve, mindig éjfeketére festve.
Pént. 14 Szept. 2007, 17:43